Nos (nem nős)

Második napja nem létezem. Egyesek úgy élik meg mintha meghaltam volna. Mintha a túlvilágról jelentkeznék. Mindenkinek az első pár másodperc hatalmas sokk és lepereg előttük egy csomó minden. Főleg az, hogy valami hatalmas baj van. Kaptam smst külföldről, emaileket. Telefonhivást. Érdekes. Amig az ember a rendszerben van le van szarva. Amint nincs benne mindenki felocsúdik. Na jó. Ez igy nem teljesen reális. Nem voltam leszarva. Aránylag azok közé az emberek közé tartozom akiktől sokszor függ a hangulat egy társaságban, a jókedv, a rossz is. Illetve tudtam hangulatot kelteni, de rontani is. A 2dimenziós térben ugyanigy. Sok pletyka, pószt, lájk end seer okozója voltam, s főleg mosolyok okozója a felháborittó, erőssen erotikus jellegű pósztyaimmal, vagy olykor a művészi bizbaszaimmal. Viszont! Itt jön a 360 fokos fordulat - az ember a jót mindig alapértelmezettnek veszi. Megszokott. Adott. Nem kell különösebben nagy figyelmet fektetni rája. A rossz viszont....Na az odabasz. A rossz az mindig kiveri a biztositékot - sirás rivás, füstölgő agyak, égnek meredő szemek, nagy teátrális mozdulatok és hangsáv. És akkor most kérdem én: amikor ennyire jó a jó, miért nem becsüljük meg? Vagy miért nem mondjuk ki rá azt, hogy "jó"? Miért kezd rossz szagúvá válni az egész amig a végén ki nem dobjuk, vagy amig kivánszorog magától lehuzódni a budin, s a végén kiderül, hogy há mégiscsak jóu vóut! Meg aztán a másik: mi ez a hiányzós dolog? Mi a picsa az, hogy hiányzik valami? Ami előtte meg értelmetlennek tűnt, meg há' idegesitett isö, meg há' nem jóu semmisemö, oszt most meg dikk má...Csak tán nemö?! Szóval van baj elég. Mindennek ellenére én zseniálisan érzem magam. Túléltem két napot, az elvonási tünetek tegnap elég drasztikusak voltak, rám szóltak, hogy csináljam vissza, mert ezek az elvonási tünetek és nem lesz jóu. Én meg mondtam hogy NEMÖ! Legalább most hirtelen belendül a blogom! Há nem? Amúgy meg ja, van benne valami...apám megkérdezte tőlem ma, hogy "Há mi a baj puncorgó?", én meg mint aki asse tuggya mirő beszééész vissza neki igy "Há semmise. Mér? Kéne legyen?". És olyan kibaszott, szájbakúrt, geci jól esett, hogy apum aszonta, hogy nem az a kérdés, hogy kéne vagy sem, hanem az, hogy miért járkálok olyan halványan a lakásban s miért olyan halk a hangom, s miért vagyok olyan sápadt, s miért festem ki magam annyira mikor elmegyek, s miért bömböl a szobámból az olyan zene amilyet még én se hallgatok csak ritkán, s miért nem szólok itthon senkihez egy szót sem, miért? Mert tudja már az évek során, hogy nekem akkor valami nagy banatom van. De miért nem mondom elö..És olyan jól esett, hogy ez az ember aki már annyi mindenen túl van, már annyi mindent látott, már annyi ránc van a fején, s már annyira nem érdekli sokminden, az én lelki világomra figyel és látja akkor is ha én nem mondok semmit se, hogy baj van apu, hagyjál békén, ne kérdezz csak ölelhetlek egy kicsit? És akkor jön a sirósvillásreggeli :) Apu háttal, még szerencse, hogy főz. Igy nyugottan tudom sirással sózni az omlettemet. És már megint el kell köszönnöm, hisz vár az élet. Hellau