Felhőcske

Mozdulatlanul ült. Lebénulva szinte. Nem birt semmit sem csinálni. Rettegett. A léttől. Az élettől. Nyomasztotta a múlt. Ami volt. És ami lesz. Nem mert belegondolni sem, hogy mi várhat még reá. Elöntötte végtagjait az ólom, s húzta lefele a mélybe minden egyes lélegzetvétellel. Emlékezett. És ez volt a lesúlyosabb büntetés. Az emlékezés. Bár úgy kitörölt volna mindent. Mindent, mindent, egytől egyig, a kezdetekig, a születésig. A foganásig. Mindent. Akkor született meg ott azon az asztalon, amelyiken  a projektort oly gondosan szerelték be minden hétfő délután. Az volt a bölcsője. A méh, amelyben megfogant, melyben az életének első formájában megmozdult és melyen az aktus végén mint az újszülött csecsemő felsirt, ahogy a tüdejébe először szakad a levegő. És tágra zárt szemekkel pislogott bambán a világra, nem tudván, hogy hol van, miért és mi történik vele. Az volt a pillanat. S szeretője mint az anya amelyik megszült, karjaiba vette és csititgatta mint a madáranya a sipoló, csipogó fiókát mely szárnyai alatt reszketve sir a túlélésért. Szájába öklendezte étel gyanánt a szeretet szavakat és szemével mit sem igérve, bizonytalanul bólintott, mint a sokatmondóság és a kedves bizalom jele, mely szimpátiára utal. Egyikőjük sem volt igazából megbarátkozva a helyzettel. Ugyanolyan sután mozogtak mint két fóka vagy partravetett delfin, amelyik próbál egyhelyből továbbhaladni, csak még maga sem tudja az irányt. A terem csendes volt és sötét, mint a szülőszobák egy kemény vajúdás után. Meglett a gyümölcs. Bár mindenki tudja, hogy a gyümölcsök általában romlandóak, mikor épp látsz egy gyönyörű, friss, tökéletesre érett, hajnali harmat frissességű darabot, sosem az jut eszedbe milyen lesz a kinézete amikor elkezd rothadni. A méz. Max a méz jár a fejedben amelyik a gyümölcs magas cukortartalma miatt kicsapódhat a felszinre, vagy legroszabb esetben a pálinka vagy a jó bor ami készülhet belőle nagy mennyiségben, s mely megbolonditja az eszet.

Mégcsak szürkült, de máris úgy érezte, hogy éjfél t üt az óra. Pont mint azon a napon, amikor madarakat rajzolt a rajztáblára, melyek életre keltek és lázadva leröpültek kréta szárnyaikkal a fekete üvegről, melyre kárhoztatni tűntek. Az idő becsapta, mint már oly sokszor ebben az életben. És saját rajzainak áldozatává vált, melyek az életére törtek. Önnön életveszélyéről nem tudva, gyanútlanul fogta kezében a ceruzát vagy tollat, krétát, festőecsetet, és húzogatta egyre saját végrendeletének vonalait, melyen az arcán levő maszat volt az aláirás. Mégcsak át sem futott agyán, hogy miktől menekülhetne meg, ha most rögtön abbahagyná a rajzolást. Meg sem fordult a fejében, hogy most fog bekövetkezni életében a legnagyobb tragédia. Mentsvárakat leromboló naivsággal kényelmesen mosolygott fásult fáradtságában, és örült az ujjain maradt krétapornak. Szinte gyalázatosan felháboritó volt, ahogy annyi ártatlansággal a szemében, teljesen őszintén és tudatlanul esetlenkedett az utolsó csepp energiájával, ami tüzesen lángoló tekintetet kölcsönzött amúgy nyugodt, hideg kék szemeinek, melyben csillogott és szikrázott a feltörekvő és megmutatkozni kivánó élet. Látszott a szemén, hogy még nem élt. Még nem született meg. Csak az előszobában van és várakozik, mint a beteg az orvosnál, nem tudva, hogy mikor kerül sorra.

Most meg már késő. Megvan a diagnózis.  Már nem várakozik. Már csak remél. De azt sem túlságosan. Beteg sebesült állat módjára hevert ázottan s tépetten mint egy elejtett vad, az ágyban, melyből nem volt képes kikélni még vizért s ételért sem. Nem érdekelte az élet. Folytogatta torkát a ki nem mondott szónak az átkozott bennrekedtsége, mellét feszitette az el nem érzett érzés beteljesületlensége, tenyerének fájt a le nem kevert pofon el nem csattanása, s lelkében legbeül tudta, hogy ezeknek már vége, mind hiába. Hisz időben utazni nem tudott, hogy visszamenjen a kezdetekig. A rajzot a ceruzába nem lehet visszatuszkolni.

Olykor azon gondolkozott mi lett volna, ha nem tanul meg soha irni s olvasni, s analfabéta módjára irástudatlanul éli le életét, boldogan valahol, elkerülvén az egész eddigi életének görbéjét, teljesen más történetet hagyva hátra maga után a történelemnek. Vagy mi lett volna ha eleve vakon születik – akkor ki van zárva, hogy valaha is erre a pontra jusson, ezen a helyen, ezekkel a körülményekkel, szituácókkal és visszacsengéssel.  Kezeit nézte és arra gondolt, bár nem lennének. De az sem megoldás. Akkor más nyomor zúdul a nyakába. Úgy nincs múltja, igy nincs jövője.

Felejteni akart és törölni. Napfényre vágyott, melegre és arcát megcsapó levegőre, júniusi fuvallatra, melyben nincs benne a Szentivánéj skizofrén paradokszonja, s  mely a nyári éjjen hűsiti a reggeli naptól felhevült atomocskáit. Egy ceruzasercegés motoszkált fülében, melyet akármit csinált nem birt elhallgattatni. Ott volt éjjel-nappal, szüntelenül karcolta dobhártyáját mint a grafit a lapot, mellyel szeretkezik. És az idő haladt és pergett és ment, ment, folyvást, mint a vér, ami keservesen csordogált az ereiben, szomoruan mint a nyári fűzfa, melynek lombjaival nem társalgott senki, csak a folyami halak.

Szerette volna kinyitni a száját, hogy énekeljen, de félt, hogy csak füst szállna ki rajta, harag és sikoly. A megalázottak sikolya, a rémültek sikolya, a haláltusáját vivó éjjeli lepkének  elvakult sikolya, mely utolsó szárnycsapásait a lámpával keringőzve veri.

Eltorzult énképével flörtölve a tükörben, a szemére nőtt fátylat kémlelte, próbálva rájönni, hogy csupán képzeleg-e vagy tényleg látszik. Hogy látszik-e az ami nem kéne. Amúgy szinte teljsen meg volt győződve róla, hogy nem jó bolygóra érkezett. Szavasincs leánynak nevezték – mert hiába beszélt, szavát nem értette senki se. Hangja oly hullámokat hordozott, melyekre az emberi fül érzéketlen. Csupán szemével tudott beszélni. De azzal is csak kevés ember értett szót. Mert az emberek nem látnak jól. Nem látják amit néznek. Igy szinte fényévente sikerült csak egy lényt lelnie, aki felfedezni véli, s megérteni tűnik őt – de azok is mint az első osztályos, amelyik most tanulja az ábécé betűit, most csodálkozik rá a szavakra s még nem fogja fel értelmüket, csak ismételgeti, hogy megmaradjanak. Egyeseknek viszont a szeme mindent elárult, illetve hát mindent nem is, de azt, hogy más mint a többi, s nem közülük való – azt igen.

A járása is más volt. Mintha alva menne, s nem is ébren. Lassú és lebegő. Akár egy szellem. Áttetsző volt néha, szinte észre sem vették, hogy jelen van. Átnéztek rajta mint egy fátyolon, melyet a szél ide oda suhint. Csak a hiányát érzékelték az emberek, de akkor sem tudták, hogy ő az ami hiányzik, csak az érzés, melyet maga körül árasztott magából a pórusain keresztül akarva akaratlan, akár a virág, melynek illatát a szél messzire viszi, bár a virág helyben marad.  Szelid volt és jámbor, akár a szoptatós kanca, amelyiket elöntött az anyaság gyönyöre, de ott volt benne a száguldó vadság is, amit ha felpiszkálnak benne, mint az alvó oroszlán melyet meghábortgattak úgy szabadul el könyörtelen útjára. Veszélyes volt és ártalmatlan egyben. Veszélyes akár önmagára. Mert nem tudta mekkora ereje van, s azt sem tudta mit kezdhet vele. Csak ült magatehetetlenül az élet érzéseinek súlya alatt, melyek meggörbitették gyönge vállát, s melyeket öntudatlanul is saját kudarcnak vélt, holott létének semmi köze hozzájuk.

Nem birta elfogadni, hogy évek és évmilliók fognak még eltelni ahoz, hogy változzon bármi is. És talán ez zavarta a legjobban.  Az örökkévalóságnak tűnő merev szürealitás, amelynek fogja volt, s melyből hiába akart szabadulni, lápi mocsár képére tapadt testéhez és lemosni sem tudta, mert amint hozzáért még jobban tapadt hozzája, mint a pióca amelyiket nem tudsz levakarni csak ha már jóllakott. Egy beazonositatlan dimenziónak a rabja volt, amely szappanbuborékként ölelte körül, s melyből hiába próbált nem tudott kifröccsenni a normalitás szilárd talajára. Sokan éppen ezt irigyelték tőle, ezt a teljesen elvont, szabad világot, ezt a megfoghatatlan, elillanó, felhőszerű lebegést, melyet nem ismertek, s melyet képtelenek voltak elérni minden törekvésük ellenére, mert ők kövek módjára, mágnesként tapadtak a talajhoz és nem tudtak elrugaszkodni tőle, hogy együtt szálljanak a fellegekkel. Nem tudták felfogni sem milyenségét, sőt egyesek egyenesen ódzkodtak tőle. S ő mindezt tudta. Látta. Érezte. Egy felhő melynek kő van a szivén..



P.S.: a szöveg részekben utalásokat és filmcimeket tartalmazhat, az idézőjelfüggőknek fogyasztása nem ajánlott.