Ashes

Az unokatestvérem öngyilkos akar lenni. Hogy érezheti magát az az ember aki el akarja dobni magától az életet? Nem csak a rosszat, a jót is? Vagy van olyan pont, amikor már nem létezik jó? Egyáltalán? Semmise? Túl vagyok már pár depresszión életem során, de a legmélyebb mélypontomban sem gondoltam erre. Persze, mindenki eljátszik olykor a halál gondolatával. A sajátjával - értelemszerűen - de nem azzal, hogy önmagad vess véget magadnak. Mindennek. Engem az foglalkoztat, hogy az emberek fejében mi zajlana le halálhiremkor, mit gondolnának rólam, velem kapcsolatban, mit éreznének. Hiányt? Szomorúságot? Lelkifurdalást? Megbánást? Kin mi menne át és hogyan reagálnák le? Látni szeretném az arcokat. Hányan lennének a temetésemen? Ki jönne el akire nem is számitok? És ki nem jönnel el akit szeretnék? Egyáltalán fontos ez? Számit? Akkor már biztos nem. A mostani élő énemnek lehet, hogy számitana. De ebből is melyik részemnek? A lelkemnek? Az egómnak? A gondolatomnak? És egyáltalán hol vagyunk amikor alszunk? Olyankor nem létezik tudat. Alatta vagyunk. Nincs álom se, az a tudatalatti. Amikor a legmélyebben alszunk, olyankor is egy kicsit meghalunk. Hát akkor nem kéne gyászolni minden egyes éjjel, minden éjszaka, amikor lefekszünk és önszántunkból lemondunk az életről, a gondolatról, a tudatról? Önként halunk meg egy pár órára, amikor senki sem tudja, hova távozunk, csak a testünk létezik, melyről nem tudunk, melyet nem kontrolálunk, mely megszünik boldognak vagy bánatosnak lenni, csupán él még, de vegetál, mint a kómában levő ember, amelyik él ugyan de nem él. Mert hát mindenki azt mondja, hogy nem élet az. A tudattalan fekvés, a kommunikáció legkisebb formájára is képtelen levitálás, a csukott szemmel való örök tehetetlenségben való lélegzés. Ha igy vesszük az alvás is ugyanilyen. Csak rövidebb. Sose lehet tudni mennyi ideig tart, de azt tudjuk szabályszerűen, hogy véges. Igy hát nem félünk. Sőt. Várjuk, akarjuk, vágyjuk. Azt hiszem az ember nem is tud róla igazán, de ha cseppet is elkezdene gondolkodni rájönne, hogy valójában szeret meghalni. Aki szeret sokat aludni, az jobban szeret meghalni másnál. Több időre mond le a tudatos létről, a koordinálható, kontrolálható, normálnak elfogadott van-ásról, levésről, élésről. Kikapcsolja magát. Sleep mode, hibernate. A gépeken is be van állitva ez az opció. Akkor tehát születésünktől fogva gyakoroljuk kicsit mindig a meghalást, igy felkészülve az egyszer bekövetkező véglegesre? Akkor hát miért félünk tőle? Vagy miért tartjuk olyan nagy számnak? Vagy miért akkora bűn, ha valaki örökre lefekszik aludni? Vagy ha netán mást altatunk el örökre (ilyen vagy olyan módon)? Ha ez a világ rendje? Én nagyon keveset szoktam aludni. Pedig nagyon szeretek. Akkor ezek szerint én imádok meghalni de ragaszkodom az élethez? Nem. A tudathoz? Amit meg amúgy imádok elhagyni, levetkőzni, felrakni a polcra olykor? A tudat nélkül való nem meghalós létezési formák egyike a részegség és a betépett állapot. Mondjuk ezeknek különböző fokozataik vannak. Nyilván nem a kezdet a lényeg, hanem az alsó határok. A teljes önkivület előtti rövid időtartam, amikor még térben és időben létezel, és még valamit észlelsz a külvilágból, de már nem tudatosan, csak benyomás-álomszerűen. Igen. Ez a másik állapot amire törekszik mindenki. Én is. Ki ritkábban, ki gyakrabban, ki igy, ki úgy. Ez az átmenet élet és halál között, tudat és nem tudat között. Megörökitve mégis olyan szánalmas. Pedig az egyik legjobb tudatállapot. Amikor a minden természetellenes magunkra aggatott felesleges szart lehámozunk, és ott vagyunk teljesen meztelenül a saját magunknak kreált rácsokon túl, a cellán kivül, a kontrolálható, megfelelő, teljesitéskényszeres abszurd normalitáson felül, ahol csak az van ami van és semmi más nincs. És hiába kérdezi bárki is, hogy ez mi ez? Senki sem tudja. Csak van. És kész. És mindenkiben van. Ez a közös tudat? A legyűrt, legyőzött, rossznak számitó de mindenkiből olykor feltörő szabad létforma. De ki is mondta azt, hogy ez rossz? Vagy, hogy jó? Egyáltalán ki a fasz dönti el mindig az egész világ nevében, hogy mi a jó és mi a rossz? Ezt az egyet, sose fogom megérteni. A halál is miért rossz? Annak aki meghalt, annak biztos jó. A tökéletes nyugalomnál és békénél mi lehet a jobb? Amikor senki nem basztat, senki nem vár tőled semmit (azon kivül, hogy nyugodj békében), nem kell megfelelj, nem késel el sehonnan, nem bántasz meg senkit, nem érhet már csalódás, nem tudnak téged megbántani, semmi de semmi nem történhet már azon kivül, hogy fekszel. Egy dolog nem szünik meg soha a világon: a szó. Kibeszélni még halálod után is kibeszélhetnek (tök mindegy a halottakról jót vagy semmit szlogen, egyeseket egyszerüen még ez sem érdekel), csak max téged ez akkor már se nem hat meg, se nem bánt, nem oszt nem szoroz, nem érdekel. Ez a legjobb az egészben azt hiszem. S akkor miért is pánikolunk? Azt hiszem a legokosabb az aki meghal. Annak csak örülni lehet. Nem bánkódni kéne. Egyes helyeken ünneplik a halált, nem gyászolják. Igy hát én azt mondom, hogy mindenki a maga tudása szerint csinálja, úgy ahogy a legjobb neki. És ne mással törődjön. Csak azzal, hogy http://www.youtube.com/watch?v=0UTbrcyA5xo