Nos (nem nős)

Második napja nem létezem. Egyesek úgy élik meg mintha meghaltam volna. Mintha a túlvilágról jelentkeznék. Mindenkinek az első pár másodperc hatalmas sokk és lepereg előttük egy csomó minden. Főleg az, hogy valami hatalmas baj van. Kaptam smst külföldről, emaileket. Telefonhivást. Érdekes. Amig az ember a rendszerben van le van szarva. Amint nincs benne mindenki felocsúdik. Na jó. Ez igy nem teljesen reális. Nem voltam leszarva. Aránylag azok közé az emberek közé tartozom akiktől sokszor függ a hangulat egy társaságban, a jókedv, a rossz is. Illetve tudtam hangulatot kelteni, de rontani is. A 2dimenziós térben ugyanigy. Sok pletyka, pószt, lájk end seer okozója voltam, s főleg mosolyok okozója a felháborittó, erőssen erotikus jellegű pósztyaimmal, vagy olykor a művészi bizbaszaimmal. Viszont! Itt jön a 360 fokos fordulat - az ember a jót mindig alapértelmezettnek veszi. Megszokott. Adott. Nem kell különösebben nagy figyelmet fektetni rája. A rossz viszont....Na az odabasz. A rossz az mindig kiveri a biztositékot - sirás rivás, füstölgő agyak, égnek meredő szemek, nagy teátrális mozdulatok és hangsáv. És akkor most kérdem én: amikor ennyire jó a jó, miért nem becsüljük meg? Vagy miért nem mondjuk ki rá azt, hogy "jó"? Miért kezd rossz szagúvá válni az egész amig a végén ki nem dobjuk, vagy amig kivánszorog magától lehuzódni a budin, s a végén kiderül, hogy há mégiscsak jóu vóut! Meg aztán a másik: mi ez a hiányzós dolog? Mi a picsa az, hogy hiányzik valami? Ami előtte meg értelmetlennek tűnt, meg há' idegesitett isö, meg há' nem jóu semmisemö, oszt most meg dikk má...Csak tán nemö?! Szóval van baj elég. Mindennek ellenére én zseniálisan érzem magam. Túléltem két napot, az elvonási tünetek tegnap elég drasztikusak voltak, rám szóltak, hogy csináljam vissza, mert ezek az elvonási tünetek és nem lesz jóu. Én meg mondtam hogy NEMÖ! Legalább most hirtelen belendül a blogom! Há nem? Amúgy meg ja, van benne valami...apám megkérdezte tőlem ma, hogy "Há mi a baj puncorgó?", én meg mint aki asse tuggya mirő beszééész vissza neki igy "Há semmise. Mér? Kéne legyen?". És olyan kibaszott, szájbakúrt, geci jól esett, hogy apum aszonta, hogy nem az a kérdés, hogy kéne vagy sem, hanem az, hogy miért járkálok olyan halványan a lakásban s miért olyan halk a hangom, s miért vagyok olyan sápadt, s miért festem ki magam annyira mikor elmegyek, s miért bömböl a szobámból az olyan zene amilyet még én se hallgatok csak ritkán, s miért nem szólok itthon senkihez egy szót sem, miért? Mert tudja már az évek során, hogy nekem akkor valami nagy banatom van. De miért nem mondom elö..És olyan jól esett, hogy ez az ember aki már annyi mindenen túl van, már annyi mindent látott, már annyi ránc van a fején, s már annyira nem érdekli sokminden, az én lelki világomra figyel és látja akkor is ha én nem mondok semmit se, hogy baj van apu, hagyjál békén, ne kérdezz csak ölelhetlek egy kicsit? És akkor jön a sirósvillásreggeli :) Apu háttal, még szerencse, hogy főz. Igy nyugottan tudom sirással sózni az omlettemet. És már megint el kell köszönnöm, hisz vár az élet. Hellau

szo szo

az ember mennyire kibaszottul egy tarsas leny... vagy nem is tarsas bazmeg. semmi koze a tarshoz. kommunikalo leny! nem is az hianyzik hogy valaki itt legyen. sot isten ments hogy itt legyen barki is. viszont egy gondolatmegosztas es ra egy valasz reakcio valami kurvara hianyzik. azt hiszem egy lakatlan szigeten az ember nem az unalomba bolondulna bele s nem is a tulelesi lehetetlensegek miatt nem maradna meg, hanem a kommunikacio hianyaba - szerintem a remetek magukban beszelnek, hogy valakivel meg tudjak osztani a gondolataikat es valaszolnak maguknak ra igy a kerdo es a kijelento en is kielegul mert az egyik tanacsot kerhet a masik tanacsot adhat. wow. ez lenne a megvilagosodas? vagy most total hulyesegeket beszelek? vegtere is - mindegy. a lenyeg h le van irva, jo? szerintem!

kéz a kézben

harmadjára kezdem póusztom amiben az eszet ósztom s nemtom mire eljutok a sornak a végére nem e akarom majd újra kitörölni én e. remélem. de hogy mit azt a fene se tuggya. nemtom. nem akarom h ezt itt bárki is elolvassa. de olyan jó irkálni - irogálni, fejből az agyat kikiabálni, abálni, ábelni, a szavakon szökellni, s aszinni, hogy most akkó ettő jobb. hát nem. jobb a faszt. attól még mindenki ugyanolyan paraszt. s aki pofázni szeret az attól még úgyis belepofázik a mibe, s a senkit sem érdeklő vélemény meg tanács attól még elhangzik, körömről a lakk még mindig lepattogzik, feslett erkölcsű ministráns móggyára, mely összetett kézzel küld el az isten faszára. de mi a brandtnak irok én mégis? hol a mozgatórugó, hol a cél, hol az inditék, a bizonyiték? a bizalom hol van? vagy egyáltalán mi az? ki látta? s megy a gépzene, ó jee. agyhalál, a bentlevőt kimosni, eltünni, kidobni, szellőztetés. A romlott szagot friss levegőre váltani. De nehéz is ám a meleg büdöstől megválni, a friss levegő mindig hideg - újjászületés szerű amikor a tüdődbe tódul. S közben szinte még hiányzik a kis kedves megszokott bűz amit már képtelen voltál elviselni, de mégis a tied. Egy kis testszag. Nem egy levendula illat, de belőled árad, te izzadtad s az izzadás jó volt. Csak nem kell hagyni rádszáradni. Na ja. És a folytonos jelenlét. A kúúúúrvára kibaszottul idegesitő jelenlét. Itt van pedig senki se hivta. De végtére is mi a fasz? Hát frájer vagyok én bazmeg, hogy ezt csináltassam magammal. S közben miközben a természetességre vágyom ismét egy hajfestés közeleg. Úgy érzem, hogy óhatatlanul be fog következni. E mámmindegy. El van döntve előre. Ha akarom ha nem. Biztos megvan az oka. Úgy, ahogy annak is, hogy tegnapról mára már nem létezem. Egy kis részemnek vége. De még itt kóricál a spiritusz a levegőben. Körbe-körbe kering, korong, bolyong a bitang. Próbál visszakerülni a gazdatestbe. Csakhogy az makacs ám. Nem akar megint levegőt venni, nem akar pislogni, létezni, seringelni, posztolni, inkább az anonim error occured sirgödrébe vetette magát, mintegy mentesitve magát a világ alól s a világot maga alól. Óóóó, pedig a világ, hogy szeret ám alája kerülni. De ennek vége. Legalábbis per pillanat. Terpillanat. De minek a hőzöngés? Minek az érdeklődés, minek a jelszócsere? Biztos jól van igy ez és biztos minden király. Csak az kár, hogy én nem vágom s nem igy látom. Azon filóuzom, hogy olykor ha valami nem megy, miért kell erőltetni? De amugy meg nemtom semmit. Semmit se tudok. S "cică" összevissza beszélek meg összefüggéstelenül. Hát bazmeg ez van. Járt már igy másis. De hogy ki tudnak az emberek akadni meg befosni bazmeg :)))) Csak úgy ni. Hipp hopp! Ripsz ropsz. Lol.. Trollolllol. Meg ilyen miafasz jellegű shortcut modern onlájn beszólások. Faszom. S a vicces bazmeg h még itt se irhatom ki úgy magamból bazmeg ahogy van mer ha MÉÉÉÉÉÉÉÉGIS valakinek netalántán a szeme elé kerül akkor mi történik? Akkor mi a kurva anyám van? Vagy lesz? Vagy volt? Hja amúgy az este egy olyan szépséges kis dohányárut pöfékeltem el a csodálatos éccakai félhomályban a cuccok tárolására alkalmas helyen: a házban. Olyan szépségesset mint a hétszencség. Phmmmff....Majdnem odaszartam olyan volt. Még cseppet fostam is, hogy nehogymá baj legyen vazze...Mer kell a halálnak már mentő bazmeg. Megint. Meg pláne úgy meghalni, hogy közben verjem a fejemet a falba (tegyük fel, hogy a mentő falába vagy valami, vagy a pokol kapujába), hogy mi az isten faszáér nem tudtam olyan mellett meghalni, aki az utolsó perceimben amikor épp hányom, fosom, fingom, böfögöm, izzadom ki a lelkem s vedlem le magamról a szánalmas hús-vércafat hulláját a megfoghatatlan lényemnek, na ekkor ő teljes tiszta kibaszott szivéből szeret és szorit és csókolja a számat, amelyik többé nem fogja úgy leszopni, hogy belezsibbadjon a foga is, és a kezemet melengeti keblére, a kezet, mely többé nem veri a faszát, s mely többé nem fog idegesittő nedves-kedves sms-eket irogatni a kibaszott paplan alatt éjjel, s a kúrva hajamat simogattya, melyet többé nem fogok felkötni kontyba, és én pedig szerelmesen-idiótán bámulhatok a kibaszott szemeimmel, hogy magammal vigyem a szeretett arc képét a túlvilágra, vagy valami. Miért haljon meg az ember úgy bazmeg, hogy az utolsó pillanatokban arra gondol, hogy baaaazdmeeeeeeeg - de kúúrvára szánalmas egy olyan ember mellett halni meg aki soha nem is ismert, soha nem is fogadott el, soha nem szeretett jobban mint a gyrost amelyiket ha jóra csinál az eladónéni akkor nyilván imádni lehet s meg lehet vele az ember elégedve, viszont az eladónő, a krumpligyártó, a kecsapos cég ebből az imádatból már nem kap semmit, pedig tőlük is függ, rajtuk is áll. A gyros magától nem készül el. Nem önmaga érdeme, hogy olyan jó. Igy a picsa sem magától jó. Hanem attól, hogy a körülötte levő fölöslegesnek tűnő húsdarab (a gazda) az megfelelő érzelmi, értelmi, eddzettségi és tapasztalati háttérrel, meg netán szeretettel rendelkezik ahhoz, hogy a picsa is finom legyen. Na mindegy. Szóval azon filóztam, hogy kibaszottul nagy kretén lennék ha igy halnék meg. És bánnám. És akkor inkább halnék egyedül, valahogy, mintsemhogy olyasvalakire pocsékoljam a halálom intimitását, aki ezt úgysem fogja sem értékelni, sem felnőtt módon kezelni s megérteni, sem a szépséget nem fogja benne látni, s nem rám fog gondolni abban a pillanatban, hogy nekem jó legyen, vagy segitsen, enyhitsen, hanem magára, hogy úúúúúúristen le lesz csukva, tüntetni a nyomokat, menteni a bőrét, majd aztán talán, hogy "bazmeg! hiányozni fog ez a szardarab amelyik itt meghalt". De az sem rólam szól, hanem a másikról. De jó, hogy már megint igy összevissza hablatyolok gagyin bénán, némán. Olyan jó, hogy itten csak irogálni kell s nem megbeszélni, nem rejagálni gyorsan, pontosan, fixen, határidőre, hiba nélkül. Megfelelés bazmeg. Megfelelési kényszer. A faszomat már az egészbe. Mindig minden erről szól. Mindenütt. Nekem legalábbis. Egy ideje. Amióta megszülettem. De most az utóbbi időben már a jóisten megvert az egésszel bazmeg. Ki a szart érdekel??? Sose akartam. S mégis bele tudnak suhintani, ebbe az egész izébe. S közben alszom el a gép előtt, csukódnak szemeim, megy a jó kis gépzene. Aha. És persze biztos vagyok benne, hogy már megint aki nem kéne az ott van. Aki meg itt ott kéne legyen az nincs sehol. Mer mér? Mert igy van, ez van s kész. Én meg itt leájulok a székről. Kb az a fiilingem van, hogy ki van velem baszva. S ki baszott ki velem? A kibaszott esztétikai érzékem. Meg a faszom hatodik érzék, amelyikem nincs. Na mindegy is, ez van - biztos csak korral jár. Az ember, ahogy öregszik butul. Nem - megy el az esze. Nem. Asszem a meghibban a leg megfelelőbb kifejezés. Jim Morrison: I think i'm having a mental breakdown. Korszerű, újszerű, létszerű, népszerű. Parapparapparaaam. Ja. A kocsiban hangos zene szól. Nedvesedik a fül. Csak azt nem értem néha, hogy hol a logika. Igen, nem, igen, nem. Az egyik az kurva, a másik az nem - nézőpont kérdése - a sors néha nem tudja mit akar. Jó, rossz, jó, rossz - feketefehér? Létezik-e szürke? Mijafasz?? Mármint. Már bocs..De miazhogy a kurvajóistenit? Nekem itt senki se mondja, hogy ez igy igaz és fer és helyes. Mertnem. Kurvára nem. S azon gyönyörködöm, hogy már megint annyi mindent elmondtam úgy, hogy közben kúúúúúúrvára lófaszt se mondtam el :)))) Hiába - ebben az egyben tehetséges vagyok. Aki érti az érti, aki nem az nem. Úgyis az se valószinű, hogy olvasva lesz valaha. De amúgy meg le is szarom. Merthogyénilyenleszarósvagyokállitólag :) S mégis megrázott a vérem hirtelenszerű lábközüli áradása, mellyel kapcsolatban némi félelmeim, meg pánikrohamaim s kételyeim voltak, de közben meg azért cseppet szomorúan örülök a hálistenes kis temetésnek, mert ez itt még nem az a pillanat. Amikor. Amikor az ilyen áldott dolgoknak örülni lehet. Úgyhogy. Next please. És közben folytonosan pörög az agy és várom a hireket és mikormilesz, meg menjekmárinnena büdöspicsába, meg a jókurvaanyát mindenkinek, azt. És emellé egymillió hála és csillió köszönet, meg tapsrivalgás és éjjen éjjen. Ennek az egésznek semmi értelme mámmegint de azert ha elbasztam vele ennyi időt akkor mostmár meghagyom a francba bazmeg és leszarom. Mert megtehetem. S látod milyen vagy? Te is leszarod. Éppen ezért irtam le, mert olvasni jó, s úgyis mindegy. Another day in paradise.

elephantceramics

amikor ez a szam ment a homokos parton a mezitlab es a barnasag es a hajak ahogy mozogtak es hatradolve tancoltak es az arcuk az eg fele es kezek kitarva tenyerrel szet korbe korbe es eros combok husosak meg lenge gatyok mint az enyem meg csepp falatnyi boxer es pihek a boron es gyermek mellek es vekony karcsu alkat es a fiatalsag a szepseg az ero es csikoszeru pajkos taltos gondor nevetes es feny ami alig volt meg par kis szines feny a borkanokban es szelfuvopapirporgettyu meg szeretet mindenfele es alattam a sziklak es a folyo es sotet .
kis rovid gondor barna gyermek arcu lany es szoke hosszu haju husos ajku es szedulve leestek a homokba es mindenki csak oket nezi en is es az egyik en vagyok es keresztbetett kezzel egymas kezet fogva a voros haju lannyal ugy korbeforogva nevetve es nem kell alkohol se semmi se se fu se mas csak maga a letezes.
szeplok es anyajegyek mindenfele szikar szalkas barnasag es joindulat es a malna veresre festi a partot egy pohar kiborult es szoke furtok rovidek es gyengek babahaj es kekseg olyan kek mint az enyem folyik szuntelen es pislog es egy lanc ami elszakad. a vagy a vagy a vagy. hangulat hangulat. emlek kekek. fazas a lakokocsiban csikos mosoly a fugefarol derengve didereg a libabor a kimono alatt. a gyuru szebb mint a sorbonto. csak 213 ft a hab. koszonom az egyuttmukodest egy emleket kerek. ketto lett - marad?

http://www.youtube.com/watch?v=DIhHUCmPUQE&list=PL003F19CA796F6082

Felhőcske

Mozdulatlanul ült. Lebénulva szinte. Nem birt semmit sem csinálni. Rettegett. A léttől. Az élettől. Nyomasztotta a múlt. Ami volt. És ami lesz. Nem mert belegondolni sem, hogy mi várhat még reá. Elöntötte végtagjait az ólom, s húzta lefele a mélybe minden egyes lélegzetvétellel. Emlékezett. És ez volt a lesúlyosabb büntetés. Az emlékezés. Bár úgy kitörölt volna mindent. Mindent, mindent, egytől egyig, a kezdetekig, a születésig. A foganásig. Mindent. Akkor született meg ott azon az asztalon, amelyiken  a projektort oly gondosan szerelték be minden hétfő délután. Az volt a bölcsője. A méh, amelyben megfogant, melyben az életének első formájában megmozdult és melyen az aktus végén mint az újszülött csecsemő felsirt, ahogy a tüdejébe először szakad a levegő. És tágra zárt szemekkel pislogott bambán a világra, nem tudván, hogy hol van, miért és mi történik vele. Az volt a pillanat. S szeretője mint az anya amelyik megszült, karjaiba vette és csititgatta mint a madáranya a sipoló, csipogó fiókát mely szárnyai alatt reszketve sir a túlélésért. Szájába öklendezte étel gyanánt a szeretet szavakat és szemével mit sem igérve, bizonytalanul bólintott, mint a sokatmondóság és a kedves bizalom jele, mely szimpátiára utal. Egyikőjük sem volt igazából megbarátkozva a helyzettel. Ugyanolyan sután mozogtak mint két fóka vagy partravetett delfin, amelyik próbál egyhelyből továbbhaladni, csak még maga sem tudja az irányt. A terem csendes volt és sötét, mint a szülőszobák egy kemény vajúdás után. Meglett a gyümölcs. Bár mindenki tudja, hogy a gyümölcsök általában romlandóak, mikor épp látsz egy gyönyörű, friss, tökéletesre érett, hajnali harmat frissességű darabot, sosem az jut eszedbe milyen lesz a kinézete amikor elkezd rothadni. A méz. Max a méz jár a fejedben amelyik a gyümölcs magas cukortartalma miatt kicsapódhat a felszinre, vagy legroszabb esetben a pálinka vagy a jó bor ami készülhet belőle nagy mennyiségben, s mely megbolonditja az eszet.

Mégcsak szürkült, de máris úgy érezte, hogy éjfél t üt az óra. Pont mint azon a napon, amikor madarakat rajzolt a rajztáblára, melyek életre keltek és lázadva leröpültek kréta szárnyaikkal a fekete üvegről, melyre kárhoztatni tűntek. Az idő becsapta, mint már oly sokszor ebben az életben. És saját rajzainak áldozatává vált, melyek az életére törtek. Önnön életveszélyéről nem tudva, gyanútlanul fogta kezében a ceruzát vagy tollat, krétát, festőecsetet, és húzogatta egyre saját végrendeletének vonalait, melyen az arcán levő maszat volt az aláirás. Mégcsak át sem futott agyán, hogy miktől menekülhetne meg, ha most rögtön abbahagyná a rajzolást. Meg sem fordult a fejében, hogy most fog bekövetkezni életében a legnagyobb tragédia. Mentsvárakat leromboló naivsággal kényelmesen mosolygott fásult fáradtságában, és örült az ujjain maradt krétapornak. Szinte gyalázatosan felháboritó volt, ahogy annyi ártatlansággal a szemében, teljesen őszintén és tudatlanul esetlenkedett az utolsó csepp energiájával, ami tüzesen lángoló tekintetet kölcsönzött amúgy nyugodt, hideg kék szemeinek, melyben csillogott és szikrázott a feltörekvő és megmutatkozni kivánó élet. Látszott a szemén, hogy még nem élt. Még nem született meg. Csak az előszobában van és várakozik, mint a beteg az orvosnál, nem tudva, hogy mikor kerül sorra.

Most meg már késő. Megvan a diagnózis.  Már nem várakozik. Már csak remél. De azt sem túlságosan. Beteg sebesült állat módjára hevert ázottan s tépetten mint egy elejtett vad, az ágyban, melyből nem volt képes kikélni még vizért s ételért sem. Nem érdekelte az élet. Folytogatta torkát a ki nem mondott szónak az átkozott bennrekedtsége, mellét feszitette az el nem érzett érzés beteljesületlensége, tenyerének fájt a le nem kevert pofon el nem csattanása, s lelkében legbeül tudta, hogy ezeknek már vége, mind hiába. Hisz időben utazni nem tudott, hogy visszamenjen a kezdetekig. A rajzot a ceruzába nem lehet visszatuszkolni.

Olykor azon gondolkozott mi lett volna, ha nem tanul meg soha irni s olvasni, s analfabéta módjára irástudatlanul éli le életét, boldogan valahol, elkerülvén az egész eddigi életének görbéjét, teljesen más történetet hagyva hátra maga után a történelemnek. Vagy mi lett volna ha eleve vakon születik – akkor ki van zárva, hogy valaha is erre a pontra jusson, ezen a helyen, ezekkel a körülményekkel, szituácókkal és visszacsengéssel.  Kezeit nézte és arra gondolt, bár nem lennének. De az sem megoldás. Akkor más nyomor zúdul a nyakába. Úgy nincs múltja, igy nincs jövője.

Felejteni akart és törölni. Napfényre vágyott, melegre és arcát megcsapó levegőre, júniusi fuvallatra, melyben nincs benne a Szentivánéj skizofrén paradokszonja, s  mely a nyári éjjen hűsiti a reggeli naptól felhevült atomocskáit. Egy ceruzasercegés motoszkált fülében, melyet akármit csinált nem birt elhallgattatni. Ott volt éjjel-nappal, szüntelenül karcolta dobhártyáját mint a grafit a lapot, mellyel szeretkezik. És az idő haladt és pergett és ment, ment, folyvást, mint a vér, ami keservesen csordogált az ereiben, szomoruan mint a nyári fűzfa, melynek lombjaival nem társalgott senki, csak a folyami halak.

Szerette volna kinyitni a száját, hogy énekeljen, de félt, hogy csak füst szállna ki rajta, harag és sikoly. A megalázottak sikolya, a rémültek sikolya, a haláltusáját vivó éjjeli lepkének  elvakult sikolya, mely utolsó szárnycsapásait a lámpával keringőzve veri.

Eltorzult énképével flörtölve a tükörben, a szemére nőtt fátylat kémlelte, próbálva rájönni, hogy csupán képzeleg-e vagy tényleg látszik. Hogy látszik-e az ami nem kéne. Amúgy szinte teljsen meg volt győződve róla, hogy nem jó bolygóra érkezett. Szavasincs leánynak nevezték – mert hiába beszélt, szavát nem értette senki se. Hangja oly hullámokat hordozott, melyekre az emberi fül érzéketlen. Csupán szemével tudott beszélni. De azzal is csak kevés ember értett szót. Mert az emberek nem látnak jól. Nem látják amit néznek. Igy szinte fényévente sikerült csak egy lényt lelnie, aki felfedezni véli, s megérteni tűnik őt – de azok is mint az első osztályos, amelyik most tanulja az ábécé betűit, most csodálkozik rá a szavakra s még nem fogja fel értelmüket, csak ismételgeti, hogy megmaradjanak. Egyeseknek viszont a szeme mindent elárult, illetve hát mindent nem is, de azt, hogy más mint a többi, s nem közülük való – azt igen.

A járása is más volt. Mintha alva menne, s nem is ébren. Lassú és lebegő. Akár egy szellem. Áttetsző volt néha, szinte észre sem vették, hogy jelen van. Átnéztek rajta mint egy fátyolon, melyet a szél ide oda suhint. Csak a hiányát érzékelték az emberek, de akkor sem tudták, hogy ő az ami hiányzik, csak az érzés, melyet maga körül árasztott magából a pórusain keresztül akarva akaratlan, akár a virág, melynek illatát a szél messzire viszi, bár a virág helyben marad.  Szelid volt és jámbor, akár a szoptatós kanca, amelyiket elöntött az anyaság gyönyöre, de ott volt benne a száguldó vadság is, amit ha felpiszkálnak benne, mint az alvó oroszlán melyet meghábortgattak úgy szabadul el könyörtelen útjára. Veszélyes volt és ártalmatlan egyben. Veszélyes akár önmagára. Mert nem tudta mekkora ereje van, s azt sem tudta mit kezdhet vele. Csak ült magatehetetlenül az élet érzéseinek súlya alatt, melyek meggörbitették gyönge vállát, s melyeket öntudatlanul is saját kudarcnak vélt, holott létének semmi köze hozzájuk.

Nem birta elfogadni, hogy évek és évmilliók fognak még eltelni ahoz, hogy változzon bármi is. És talán ez zavarta a legjobban.  Az örökkévalóságnak tűnő merev szürealitás, amelynek fogja volt, s melyből hiába akart szabadulni, lápi mocsár képére tapadt testéhez és lemosni sem tudta, mert amint hozzáért még jobban tapadt hozzája, mint a pióca amelyiket nem tudsz levakarni csak ha már jóllakott. Egy beazonositatlan dimenziónak a rabja volt, amely szappanbuborékként ölelte körül, s melyből hiába próbált nem tudott kifröccsenni a normalitás szilárd talajára. Sokan éppen ezt irigyelték tőle, ezt a teljesen elvont, szabad világot, ezt a megfoghatatlan, elillanó, felhőszerű lebegést, melyet nem ismertek, s melyet képtelenek voltak elérni minden törekvésük ellenére, mert ők kövek módjára, mágnesként tapadtak a talajhoz és nem tudtak elrugaszkodni tőle, hogy együtt szálljanak a fellegekkel. Nem tudták felfogni sem milyenségét, sőt egyesek egyenesen ódzkodtak tőle. S ő mindezt tudta. Látta. Érezte. Egy felhő melynek kő van a szivén..



P.S.: a szöveg részekben utalásokat és filmcimeket tartalmazhat, az idézőjelfüggőknek fogyasztása nem ajánlott.

oldalak

pinterest
weheartit
tumblr
grooveshark

.

http://funbindass.com/face-on-hands/