jobb kint mint bent

állitólag jó kiadni. de arról nem ír sehol, hogy mennyire fárasztó. kipréselni az utolsó cseppig. tökéletesen sosem jön ki. egy kicsi mindig marad. és a visszatuszkolás. utolsó pillanatig. amíg már nem lehet mert csodultig teli az akármi. de amúgy utána sem jobb. csak nem érzed a nyomást, ami nehezedik. a terhet. üresség marad utána. és várakozás. hogy mi van. hogy wtf?! hogy what else? hogy hogyan tovább? hogy izé?fáradt, fáradt, fáradt. kimerültség. méghogy a szem a lélek tükre! vagy az arc...ha nem akarja az ember akkor semmit sem lehet róla leolvasni.. sőt, néha hiába akarja és szeretné valahogy mégis ott marad a maszk. talán mert már olyan régi, hogy rászáradt, ráolvad, ráülepedett mint egy ócska fekália szerű zacc a képére. a képedre. a képemre. és amikor levájod nagynehezen, kínkeservesen, körömmel meg foggal, belülről harapva le önmagadról ,akkor kissé olyan, mint a mozifilm sötétje után kimenni a fényre, a vakitó napvilágba. és meztelennek érzed magad, védtelennek és nevetségesnek. az emberek mind nevetségesek. magunk és egymás szemében. váááááááááj si ámár...szóval a lényeg, hogy okádjuk ki azt ami sok, ami rossz, ami bentragad, ami nem emészthető, ami ilyen vagy olyan vagy amolyan meg ami minek van meg ami kinek van meg ami van és ami nincs és mindent mindent ki a világba, hogy ne feszitsen belülről, mint egy gyárilag technikai malőr miatt túltömött tejeszacskót a benne lelhető tej. ne legyen bennünk semmi, csak a kongás maradjon meg és a visszhang. olyan jó volt mindegyik ölelés. köszönöm. a nem félreértelmezhető tiszta dolgokat. meg a mocskosakat és aljasakat. minden galád allűrt és a mellé társuló önzetlenséget. meg azt amit. s azt is amit nem. jó ez így. ahogy mondaná a román "máj röu szö nu fíjé".